Szofi lányom barátnője adta a mai témát.

Miután lánykám közölte vele: anya füves sütit eszik, ráadásul ő sütötte :). Erre jött a válasz:Na, ezt írd meg a blogodban! Magyar háziasszony Amszterdamban füves sütit süt! 

És milyen finom! :D

Na, szóval! Az ötlet a sütihez onnét jött, hogy egy kedves vendég hagyott a szobában nekem két tábla csokit. Nagy örömmel vittem kincseimet a trolim biztonságos menedékébe. Nem is néztem, milyen csokik. Aztán közelebbről szemügyre véve a szép színes csomagolást vettem észre, hogy ezek bizony cannabis-os édességek. 

Rólam azért köztudott, hogy nem élek a fű semmilyen formájával, amiben ténylegesen van hatóanyag. Minden ilyen "találmányt" továbbítok azoknak, akik viszont igen. 

Akármilyen gusztusosan is nézzen ki a muffin, vagy a brownie, vagy csokis keksz, előbb megmutatom Szofinak. Ha ő azt mondja:anya, ezt nyugodtan megeheted, mert nincs benne THC!-csak akkor eszem meg. Így voltam ezzel a csokival is. Pontosabban kettővel. Az egyik mogyoróval is dúsított volt. 

Íme, a csoki!

Mivel a következő napon gyümölcsjoghurtot hagyott ott a vendég, régebben pedig valaki almákat, így jött az ötlet a sütihez. Persze, előtte Szofitól engedélyt kaptam a csoki elfogyasztásához, mert nem volt benne THC. Csak egy kis őrölt, szárított kender mag. 

Először megkóstoltam. Mert nekem a csoki olyan,mint Gombóc Artúrnak. Mindegy, hogy kerek, szögletes, lyukas, mogyorós, vagy töltött, stb, csak csoki legyen! Kivéve az étcsokoládét. Ha pedig 70 %-os a kakaótartalma, az már nekem élvezhetetlen. Csakis egy formában eszem meg, süteményben. Szóval, ez a csoki most nem jött be. Hiába van benne mogyoró is, keserű :(.

Ha pedig már adott a csoki, az alma és a joghurt, mit is kezdhetnénk vele? Süssünk Almás-csokis álmot.

Minden valamit is magára adó magyar nő háztartásában kell, hogy legyen liszt, tojás, cukor és sütőpor. ( Vagyis csak azokéban, akik imádnak sütni) Még akkor is, ha történetesen Amszterdamban él. 

Bár anyósom kedvenc idézetét alapul véve, ez nem is olyan biztos. Szállóige lett a mondata: sütnék rétest,ha tepsim volna! Lisztet, tojást meg zsírt valaki csak adna hozzá! :D Mivel a szomszédékkal csak köszönő viszonyban vagyok, ráadásul hollandok, és azt sem nézném ki a nőből, hogy sütöget hétvégeken, nem biztos, hogy tudott volna nekem bármit is kölcsön adni.

Szombaton szabadnapos lévén, neki is álltam.

A rettenetesen lomha villany sütőnk ellenére is a süti elkészült. Képet nem tudok róla mellékelni, mert mire a mai iromány gondolata megszületett, a süti mennyisége jelentősen megcsappant. 

Viszont, ha valakit esetleg érdekel a recept, nagyon szívesen megírom neki!

Már többször megsütöttem és bizton állíthatom, ugyanilyen finom akkor is, ha bármelyik élelmiszerboltban kapható étcsokoládéval készül. A mostani változaton a kender mag sem nem rontott, sem nem javított. Viszont tejszínhab jelentősen javít az élvezeti értékén! :)

Ma reggel a kelleténél kicsit korábban ébredtem. 

Sikerült olyan jól beosztani a megnövekedett időmet, hogy jutott kényelmes reggelizésre és a szokásosnál hosszabb reggeli kutyagolásra is. 

A melegszendvicseim eszegetése közben ráértem gondolkodni. Ha ez otthoni körülmények között zajlott volna, biztosan hangosan is kimondom. Már pedig ha otthon így kezdtem a mondatot, hogy "azon gondolkodtam", vagy "az jutott eszembe", drága férjecském a fejéhez szokott kapni ijedtében: "mibe fog ez kerülni nekem ?" 

Pedig a mostani "azon gondolkodtam" neki semmibe sem kerül. 

De kicsit vissza kell kanyarodnom a tegnapi naphoz...Csodák csodájára nagyon jó napom volt a hotelben, kevés c/o-m volt, korán végeztem. Ez azt jelenti, hogy negyed háromkor már túl voltam mindenen. Mivel nem kellett haza rohannom (Zsófi levitte kora délután Melikét sétálni), ráértem nézelődni a boltokban. 

Irány a kedvenc áruházam, ami csak 2 perc sétára van a hoteltől, és mindig (vagy legalább is többnyire) találok benne olyan holmit, amire égető szükségem van, és nem kerül sokba. Ez a boltocska a Primark.

Egy 6 szintes csoda üzlet. A földszintet és a 6. emeletet rutinosan kihagyom. A nulladikat azért, mert ott van a pasik birodalma és a női szépítőszereké. A pasi részleg azt hiszem érthető, szépítőszerekre pedig nem költök. Na, nem azért mert én olyan tökéletes lennék, dehogy! A valódi ok az, hogy kb. olyan szépen tudok sminkelni, mint ha egy majomnak adnának sminkkészletet a kezébe. Pedig legtöbbször rá férne egy kis vakolat az arcomra :P.... a 6. szint pedig a gyerek ruháké, amire szintén nincs szükségem.

Szóval, nulladik és 6. kilőve. Az 5.ket is hanyagoltam, pedig ott a kedvenc kiegészítőim találhatók, úgymond táskák, fehérneműk és cipők. 

Csütörtökön gyarapítottam cipőim számát két párral, ezért azt a szintet is mellőztem tegnap. Az elsőn általában nem szoktam semmit sem találni, ezért feljebb mentem. Tudtam, hogy a 4.en láttam előző héten olcsón vékony nadrágokat. Egy próbát megér, hátha van még belőle. ...mi az hogy! Hegyekben állt. Első nekifutásra egy számmal kisebbet sikerült választani, de így legalább már tudtam a megfelelő méretet, és azzal már nem kellett a próbafülkébe mennem. ... megvan a naci. Mi jöhet még? Mi más, mint egy fekete-fehér csíkos póló ruha! Legalább passzol a fekete balerina cipőmhöz. Meg sem próbáltam, ránézésre jó. ... És ekkor megláttam! Igen, ott volt álmaim blúzocskája. Napok óta nézegettem a különböző kirakatokat, mert nagyon tetszett egy bizonyos fazonú felső. Trikó pántos, a vállakat szabadon hagyó, de mégis kis, rafinált ujjacskával rendelkező CSODA! Csak az ára nem tetszett sehol :(.

És ekkor ott virított egy igen igen kedvező árcédula az általam favorizált ruhadarabon. Hallottátok vajon a zakatolást? Mert a szívem erősen zakatolni kezdett. De semmi kedvem sem volt újra a próba fülkébe menni, ezért csak úgy magamhoz mértem. És nem tévedtem, jó méretet választottam. ÉS most értünk el a gondolkodásom "tárgyához". Konkrétan a konfekció méretekhez.

Mert ugyebár adva van a női testalkat 3 csoportba sorolása. Körte, alma és homokóra. 

A homokóra mindegy mit választ, arányos alkata miatt passzol rá a konfekció méret. 

Az alma? Mivel szinte minden ilyen alkatú sorstársamnak be kell érnie a zsák fazonnal, azt hiszem túl sok elmélkedést nem igényel. 

És most jön a körte, vagyis én. Fénykoromban (nem is volt az olyan régen, csak 32 éve) még a homokóra csoportba tartoztam, de aztán két gyerek után "megasszonyosodtam". 

Voltam kicsit almácska is, de az elvesztett huszon pár kg hatására manapság a körtéket erősítem.

Ugye a normál ruhaméret, amit manapság M-nek titulálnak, valahol a 38-as méret környéke. Esetleg még belefér a 40-es is, de az már súrolja a határokat. Aztán jön a 42-es, ami nagyjából L-es lehet. 

Mire is akarok kilyukadni? Csak arra, hogy milyen lehetetlen méretekkel rendelkezem, mint körte. 

Álmaim felsője 38-as, a csíkos ruha 42-es, a nadrág szintén. ...A blúz méretes mindenhol. A ruha szerencsére nem feszül annyira a pocimon, mint hittem, de határozottam hangsúlyozza a csípőm és a combjaim körvonalait. 

Na, a nadrág már kicsit keményebb dió. Mert a combomon kell a 42-es, de a derekamon elég lenne a 40-es méret is. Igen ám, de ilyen nincs. Vagy 40, vagy 42. 

És reggel ezen gondolkodtam. Mi lenne, ha a konfekció készítők ( a ruha tervezőire már gondolni sem merek, hiszen ők minden ruhát csak anorexiás méretben tudnak megálmodni) varratnának unkonfekció méretet is? 

Felülről lefelé egy-egy számmal növekedőst? Mert nem lehet minden ruhát beszűkíteni, vagy övvel hordani. Az előző művelet nem éppen gazdaságos, hacsak nem vagyunk varrónők. Az utóbbi pedig nem mindig csinos. 

De ha lenne olyan nadrág, aminek a derék része 40-es, a csípő pedig 42-es, vagy arányosan így emelkedne minden méret (42-44, vagy 44-46, stb.), talán a hozzám hasonló sorstársak is találnának magukra pontosan illő ruhákat. 

Azonban ez csak egy kósza reggeli gondolat volt csupán. Mert biztosan nem érné meg ennyi méretben varratni. Vagy esetleg mégis? Talán be kellene adni  újításnak. Hátha bejönne, és milliomos lennék! 

Addig is,amíg rajtam kívül valaki másnak is eszébe jut ez a világrengető probléma, marad az öv. 

De jó lenne megérni, hogy reggeli agyszüleményem valósággá válik! 

Tudom, nagyon régen nem írtam. Halogattam a dolgot, mert sajnos szomorú esemény történt a környezetemben. 

Szinte az utolsó írásommal egy időben egy kedves kollégám stroke-t kapott. Olyan súlyosat, hogy minden reménykedés ellenére, belehalt. 

Érhetetlen és felfoghatatlan, hogy a rosszulléte napján még együtt dolgoztunk, beszélgettünk, elmondta, hogy aznap érkezik vissza a felesége Magyarországról, ahova  a fiúk ballagása miatt látogatott. Mesélte, hogy szombatra szabadnapot kért, mert a neje születésnapja lesz, és együtt elmennek valahova kicsit kikapcsolódni. Munka után elköszöntünk, azzal, hogy másnap találkozunk. E helyett reggel amikor beléptem a facebook-omba, sajnálattal láttam a felesége kiírását, hogy stroke-t kapott. :( Hihetetlen! Ez már nem is tudom, szerdai vagy csütörtöki napon történt, a hétvégén felcsillant egy kis remény, kinyitotta a szemét, igaz hamar be is csukta. Azonban a hétfői CT felvétel minden bizakodást szertefoszlatott, az agykárosodása olyan nagymértékű, hogy sosem épül fel. Tulajdonképpen lassan haldoklik. Szombaton aztán szíve megszűnt dobogni. Nagyon sokat gondolok rá azóta is. Az ő szintjét kaptam meg a hotelban, most minden nap ketten dolgozunk ott. Érzem, hogy velem van, sokkal gyorsabban dolgozom azóta. Sosem fogom elfelejteni. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam meg neki, amit szerettem volna. Hogy pasi létére nagyon szépen ágyaz(ott)! Valahogy mindig elmaradt a dícséretem, pedig ahányszor csak helyettesítettem, amikor szabadnapos volt, elterveztem, hogy megmondom neki. Csak egy apró kis gesztus lett volna részemről, de most már sosem tudja meg, hogy mit gondoltam róla. 

Aztán azon a héten szerdán, amikor meghalt, szokás szerint metróval utaztam hazafelé. És nem értettem, hogy miért áll a szerelvény szokatlanul sokáig az egyik megállóban? És egyszer csak bejött a kocsiba egy fiatal srác, olyan huszon pár éves lehetett, és megkérdezte van-e valakinél víz? Biztosan hallotta mindenki, de senkit sem érdekelt.

Mivel minden meló után megtöltöm a kulacsom vízzel a hotelben, még volt nálam. Gondoltam , igaz ugyan, hogy már ittam belőle, de ki tudja mire kell a víz? Akkor vettem észre, hogy egy férfi fekszik a peronon a földön és a fiatal ember a társával próbálja vízzel hűteni a homlokát és a fejét.

A férfi nem bírt huzamosabb ideig sem ülni, sem feküdni. Folyamatosan levegő után kapkodott, a ujjai mintha görcsbe rándultak volna. A vizet kérő srác mellette ült a földön és nyugtatni próbálta. Magyarázott neki: lassan, nyugodjon meg! Orron be a levegőt, szájon fújja ki! Lassan, nem lesz semmi baj! És közben csak magyarázott és magyarázott.

Olyan tehetetlennek éreztem magam! Ott ül előttem egy férfi akit látom, hogy szenved, de nem tudok segíteni! Ismeritek ezt az érzést? Ehhez még társult az is, hogy nem beszélek annyira angolul, hogy legalább szóban segíthettem volna. Közben feltámadt az utazó közönségben az érdeklődés, és kezdődött a "katasztrófa turizmus". Egyre többen szálltak ki a metro kocsikból és bámészkodtak. A metro vezetője telefonon beszélt valakivel, közben az egyik segítőkész fiatalember hívta a mentőket. Legalább is én azt hittem.

Amikor a távolból felhangzott a sziréna hangja, gondoltam hogy érkezik a segítség. Mekkorát tévedtem! Nem ismerem az itteni szokásokat, de legnagyobb meglepetésemre futva nem két mentős, hanem két rendőr érkezett. Defibrillátorral a kezükben. Igen, jól olvassátok! El sem tudom képzelni, hogy mit mondhattak nekik, hogy azzal jöttek. És miért nem mentősök? Miért a rendőrség? Talán sokszor riasztják őket feleslegesen? Először megnézik a rendőrök, hogy nem beszívott vagy részeg e az illető, aki rosszul van?

A rendőrök is próbálták megnyugtatni a férfit, aki talán kicsit jobban volt, de szemmel láthatóan még mindig nagyon szenvedett. 

Közben a mentesítő metro szerelvény is megérkezett és mi folytathattuk az utunkat. 

Mit is tehettünk volna mást? Csak remélni tudom, hogy hamarosan a mentősök is megérkeztek és kórházba vitték a férfit. 

És ekkor egy héten belül már másodszor fordult meg a fejemben, hogy itt élek egy éve Amszterdamban, és azt sem tudom hogyan kell mentőt hívni! Otthon ez talán mindenkinek természetes, nekem az összes fontos hívószám el volt mentve a telefonomban, hiszen sajnos egyszer idegességemben a mentők helyett a rendőrséget hívtam. Na de itt? Mi a hívó szám? Hogyan magyarázom el, hova jöjjenek, ha esetleg azt sem tudom hol vagyok? 

Ezek olyan kis semmis dolgoknak tűnnek az eseménytelen napokon, de ha ne adj Isten, baj van, már nagyon súlyos problémát okozhat. 

És megint visszatérek egy régebbi bejegyzésemhez. Mégpedig a nyelvismeret fontosságára! Olyan könnyen mondjuk, nem fontos beszélni az adott ország nyelvét, hiszen majd úgyis ránk ragad időközben! Íme, az élő példa! Én is ott álltam, szinte nulla angollal, semmi hollanddal. Csak a tehetetlenség dühe forrt bennem. 

Ígéretemhez híven beszámolok az iskolai előmenetelemről. 

A kezdetei két alkalomhoz képest kicsit megszaporodott az osztály létszám. A spanyol anyanyelvűek táborát szaporította mindkét nemből egy-egy csoporttárs. És megérkezett az általam már nagyon hiányolt magyar tanuló is. Bár valamiért azt hittem, hogy férfi, T kezdőbetű volt csak a vezeték neve mellett. Ebből arra gondoltam, Tamás vagy Tibor. De a helyes név Tímea. :) Egy budapesti, hozzám képest tényleg kislány, és igen jól beszél angolul. Aki ebből kifolyólag nagyon gyorsan megtalálta a hangot egy másik, szintén angolul jól tudó társunkkal.

A tanmenet a szokásos. 

Azt gondoltam tipikusan magyar tanítási módszer az én vagyok, te vagy, ő van-nal kezdeni  a nyelvet. Hiszen visszagondolva az angol és német nyelvvel történő ismerkedésemre, pont így kezdődtek. Remélem a végeredmény azért nem ugyanaz lesz! 

Szóval, már túl vagyunk a személyes névmásokhoz tartozó igék ragozásán, a köszönésen, a családtagok felsorolásán, a számokon 1 és 10 között, és a hét napjain. 

Van egy könyvünk, és hozzá kapcsolódóan egy weboldal, ahol feladatok vannak a különböző, könyvbeli anyagokhoz kapcsolódva. Ha becsületesen, minden óra után elvégzem az adott napi házi feladatot, akkor minimum 1-1,5 óra mire végzek vele. Több kevesebb sikerrel. Sajnos van egy olyan feladat sor, aminek a megoldására még mindig nem jöttem rá :(. De a többieket elnézve, legtöbbjük még el sem kezdte a feladatok gépen való megoldását.

A múlt heti egyik szabadnapomat azzal töltöttem, hogy az összes, addig valamiért kihagyott feladatok megoldását pótoltam. Igazán kíváncsi lennék arra, hogyan sikerült azoknak bepótolni, akik még neki sem álltak addig? De, egy nagyon kedves, sajnos már meghalt kollégám szavait idézve: Az ürge gondja hova teszi a homokot! Vagyis lefordítva: nem az én gondom, hogy ki-hogyan oldja meg a sajátját. 

Minden óra diktálással indul. A héten szerdán nem volt kedvem rohanni meló után. Gondoltam, egyszer én is késhetek, nem kell mindig nekem elsőnek érkeznem.És mi van, ha elkések? Legföljebb lemaradok az óra eleji számonkérős diktálástól. Na, ez sem jött be! Ilyen az én formám. 

Igaz, hogy a tanuló társak már majdnem mind ott voltak, de a tanárnő még sehol. Utánam érkezett jó pár perc múlva. Szóval, diktálás letudva. Igaz, nem nehéz, ha óráról-órára ugyanaz a téma. 

Azért vannak érdekes esetek is. 

Mint például, a múltkori, amikor Vassil és én alkottunk egy tanuló párost. Ő az, aki már 5 éve itt él, hozzám képest bámulatos tudással rendelkezik. Ketten kaptunk egy könyvet, mondván, beszélgessünk! 

Mit csináljunk? Nézegettük a képeket, amiről beszélgetni kellett volna. Ilyenek voltak rajta: ráütött valaki az ujjára egy kalapáccsal, eltört egy üveg palack, fáj egy nő feje, ráesett egy férfi lábára egy tégla. Na mármost! 

Ha annyi szókinccsel rendelkezik az ember lánya, mint én, hogyan is beszélgessen ilyesmikről? Elárulhatom, hogy leginkább sehogy.

Vagy amikor a hét napjait tanultuk és néhány kérdőszót mellé. 

Kérdezte a tanárnő, mit csinálok hétvégén. Mondom dolgozom! Hétvégén? Miért ne? A többiek sorolják ki-mit csinál. Sorra kerül Wladimir. Hát, te mit csinálsz a hétvégén? Dolgozom, hangzik a válasz. És hétfőn? Akkor is. Kedden? Akkor is. Hogyhogy? Én minden nap dolgozom! Erre a tanárnő, akkor te nagyon gazdag fogsz lenni! De egyébként ez nem lehetséges, Hollandiában heti két szabadnap jár! Na, erre kitört a nevetés. Járni jár, csak nem mindenki kap :). Mint ugyebár tudjuk, az előző munkahelyemen sem volt ez így, a kicsi kínai rabszolgatartónál. 

Szóval, szépen lassan azért haladok. Bővül a szókincsem, és az egyik supervisor olyan aranyos a hotelban, hogy a fejébe vette, ezentúl velem hollandul beszél. Érdekesek ezek a beszélgetések. Én  próbálok neki hollandul válaszolni. De ha valamit nem ismerek, azt kénytelen vagyok angolul mondani. Ez a se holland-se angol, fele-fele nyelv elég nevetséges. Cserébe viszont, őt tanítom magyarra :). Néha sokkal ügyesebb,mint én. Bár sokszor majd a nyelve törik ki. Pedig még nem is mondtam neki, hogy mit sütsz kis szűcs, tán sós húst sütsz, kis szűcs?  :D

Valahogy úgy vagyok ezzel a nyelvtanulással, mint az angollal  vagy a némettel, otthon. Addig nincs túl nagy baj, amíg nem kell megszólalni. Írásban minden sokkal egyszerűbb. De reméljük, lesz ez még jobb is! :D 

Vagyis muszáj, hogy jobb legyen! Hiszen a terveim megvalósulásához ez elengedhetetlen! 

 JA! És hogy miért nehéz az iskola táska? Hát csak azért, mert jó nehéz és vastag a tankönyv! :)

És, igen!!! Eljött a várva várt nap! 

Múlt héten megjött a "behívóm" , vagyis megérkezett a levél, amiben megírták, hogy kezdődik a nyelvtanfolyam. 

Csak egy bökkenő volt, nem is én lettem volna, ha minden klappol :). A változatosság kedvéért nem azon a helyen, ahova beiratkozni mentem.A város teljesen másik pontján van a helyszín.

Vasárnap este Szofi útvonal tervezővel megnézte az ideális útvonalat. Lefényképezte nekem a telómmal, nehogy eltévedjek!  

Először azt terveztem, hogy hétfőn, mivel úgyis szabadnapos leszek, lejárom az utat, biztosra megyek! De nem így történt, esett, semmi kedvem sem volt városjárni. Ezért inkább este előbb indultam, ha esetleg lenne egy kis kavarc, még akkor is beérjek időben. 

Persze, kavarc az volt, nem is kicsi! Eltévedtem, de amúgy Isten igazából!!!

Mert miután Szofi megnézte az útvonalat, rájött, hogy hiszen azt ő ismeri! - Anyucikám! Kijössz a metróból és jobbra fordulsz, irodaházak mellett kell elmenned, nem tudsz eltévedni! Pedig ismerhetne már, nálam minden lehetséges :).

De ne rohanjunk ennyire előre! 

Indulás előtt Szofi annyit mondott: Anya, most én leszek az anyukád! Azonnal írj egy sms-t ha odaértél, és akkor is, ha indulsz vissza. Tudod, már sötét lesz fél 10-kor, amikor jössz haza. Ne kelljen miattad izgulnom! 

Igenis, anyuci! Feltétlenül jelentkezem!- ígértem a lányomnak vigyorogva :).

Szóval először buszoznom kell az Arénáig, aztán metróval egy megállót menni, és utána kb. 10 perc séta, és ott vagyok a suliban. 

Meg, ahogy ezt Móricka elképzelte! 

Busz oké, kipipálva. Hiszen nem először mentem vele. Metró? Az is oké, csak nehogy a vonat állomásra csekkoljak be, egymás mellett van a két bejárat :). Aztán ez is megvolt. Metró érkezett, beszálltam, egy megálló múlva meg ki. Aztán, emlékeztek még, ugye? Anyucikám! Kijössz a metróból és jobbra fordulsz, irodaházak mellett kell elmenned, nem tudsz eltévedni! Ez volt az utasítás! És mint egy rendes diák a tanárnak, szót is fogadtam. Na, kezdett gyanús lenni a dolog, mert irodaházaknak nyoma sincs, viszont van lakótelep. Kis zeg-zugos utcácskákkal. Telefonos segítséget vettem igénybe. Mondom Szofinak, eltévedtem.

-Az kizárt, nem lehet eltévedni! Biztos rossz irányba fordultál.

-De hát csak tudom, melyik a jobb kezem? Arra mentem!

-Na, jó, akkor menj vissza a metróhoz és indulj az ellenkező irányba.

- Parancs, értettem! Vissza a kiindulási ponthoz. Na, de itt csatorna part van, ami nincs a térképemen. És irodaházakat sem látok.

Újra telefon:én feladom, hazamegyek! Mire Szofi: nem menj sehova, maradj a metrónál, megyünk menteni. Szerencsére egy barátja kocsival elröpítette a metróig. Persze én már rendesen késésben voltam :(.

Na, türelmesen topogok a kijáratnál, Szofi hív kétségbe esetten, hogy hol a fenében vagyok? Hogyhogy? A kapuban. 

Ott biztos nem, mert nem lát engem. Pedig itt a kijárat, az tuti. 

Egyszer csak beugrott valami! Te Szofi! Most jöttem el egy kijárat mellett, amire ki volt írva, hogy a felújítás ideje alatt a másik kijáratot kell használni! Persze ezt Szofi nem tudta! Ő a régi kijárat közelében várt. És ha tényleg azon jöttem volna ki, jobbra kellett volna fordulnom. Mivel azonban az új kijárat ellentétes irányba néz, itt balra kellett volna fordulni! 

-Bocsi, anya! Én legalább egy éve nem metróztam arra, akkor még a másik volt a kijárat! Na, ezért nem voltak irodaházak, csak lakótelep! 

Gyorsan elrepítettek kocsival a tanfolyam színhelyére. Biztos ami fix, Szofi bekísért az ajtóig. Nehogy újra elvesszek! :) 

Na, ajtón be! Szerencsére kiírták rá, SAGÉN!!! És hogy 1. emelet. Persze, kit érdekel? Már hogy mit írtak ki. A levélben 2. emelet volt, oda is mentem. Sehol semmi, mi a fene van? Vissza a földszintre, mi is volt írva a papírra? A fenébe! 1 emelet :). Na, irány az első. Egy romos, éppen építés alatt álló helyiséget láttam. Ez valami vicc? De arra mutatott a nyíl. Aztán a romhalmaz melletti szobába benézve ismerős arcot láttam! A beiratkozáskor látott ügyintéző! Akkor megvagyok, jó helyen vagyok! 

Belépve sűrűn elnézést kértem, mondván, hogy elvesztettem magam! Ezen jót nevettek. 

Már ott volt mindenki (legalább is akkor, mert azóta még hárman csatlakoztak), és éppen a bemutatkozás kellős közepére, vagy inkább végére értem oda. 

Úr Isten! Mit keresek én itt? A srác olyan jól beszélt hollandul, ami nekem egy élet alatt sem menne, akkor miért van itt? Ez egy kezdő csoport, vagy mi fene! 

Aztán végre leesett a tantusz. Van a tanár, és van két önkéntes segítője, na, ő az egyik segítő volt. :)

A csoportunkról annyit, hogy igen vegyes. Sajnos a másik magyar nem érkezett meg, viszont van sok spanyol anyanyelvű, van szlovák, török, sőt bolgár tanuló is. Szerencsére nem én vagyok a leggyengébb. Bár akad olyan köztünk, aki 5 éve él már Hollandiában, óriási előnnyel velünk szemben. A kezdő anyagot keni-vágja. Biztos unja is rendesen, bár mindig akad olyan helyzet, amikor jókat nevet rajtunk. Igaz a tanárok is! 

Mert azt el is felejtettem mondani, hogy végig csakis hollandul beszélnek, még véletlenül sem magyaráznak ám angolul! Ha valamit nem értünk, a mutogatás nemzetközi nyelvéhez folyamodnak, vagy rajzolnak a táblára,mint az oviban a gyerekeknek! Aztán, ha még mindig nem tiszta valakinek a dolog, akkor nevetve feladják. Biztos gondolják, előbb-utóbb csak megértjük, elvégre a kisgyereknek sem magyarázzák a nyelvtant és hogy mi mit jelent, mégis megtanulja! 

De egy óriási előnyöm van azzal, hogy magyar vagyok! Nekünk , csakúgy mint a hollandoknak, vannak hosszú és rövid magánhangzóink. A többiek rendesen szenvednek vele. Nehezen tudják kimondani némelyik szót. Pedig ezek még csak a kezdeti szavak. Lesz ez még százszor bonyolultabb is! De állunk elébe!

Már legalább másfél éve nem ültem iskola padban, éppen itt volt az ideje! :) Szerencsére beszereztem magamnak néhány magyar nyelvű holland nyelvtani szabályokat magyarázó könyvet, így ha valamit nem értek, utána tudok nézni internet nélkül is. 

Egyébként, Szofinak tett ígértemhez híven, szorgalmasan helyzet jelentettem és sikeresen, eltévedés nélkül haza is értem! :D

Azóta már túl vagyunk a második alkalmon is. De minden napról nem fogok külön-külön beszámolni, az nagyon unalmas lenne. Időnként összefoglalom a lényeges, vagy éppen vicces eseteket és beszámolok róla. Biztosíthatok mindenkit, hogy lesz miről! 

Amikor először utaztam haza (tavaly októberben), egy magyar személyszállító céggel szerettem volna menni. Ez igazán kalandosra sikerült. 

Íme a rövid történet.

Egy szerdai napon Szofi (aki éppen Magyarországon tartózkodott)  neten foglalt nekem helyet egy kisbuszra. Ez olyan háztól-házig szállítás lett volna.  Elkérték a telefonszámom számom és arról volt szó,  hogy kora délután indulunk. De előtte fél órával hívnak. Szombaton szépen össze készültem, Szofinak főztem 2 napra (ő pénteken este ért vissza Amszterdamba és már dolgozott). 1 óra körül felhívott, hogy mizu? Mondom várok, még nem jöttek értem. De ne idegeskedjen, mert hát a kora délutánba belefér! Viszont, biztos ami fix felhívtam őket. A  fuvarszervező hölgy közölte velem hogy neki nincs is utasa Amszterdamból és egyébként is a busz már eljött.Kicsit sem lettem ideges! Erre Szofi őrült intézkedésbe fogott.  Mivel dolgozott, és nem igazán ért rá,barátja vette át tőle ama nemes feladatot, hogy engem haza juttasson. Ő felhívta a céget és leordította a nő fejét. Aki tagadta, hogy lett volna foglalásom, de miután felolvasta neki a messengeres üzenet váltást, azt mondta most már rémlik valami. De attól még otthagytak. A fenyegetőzés hatására keresett egy másik céget, aki 150 km-ről visszafordult értem. És majdnem 4-kor már el is indultunk. Másnap  délután fél 1 előtt értünk Pestre. Annak a busznak a sofőrjei, amivel végül is utaztam, mindent megtettek annak érdekében, hogy haza jussak. Ahogy vállalták, kitettek a Keleti Pályaudvaron. Telefonon egyeztettek az eredeti buszossal, hogy ők mikor érnek Pestre. Arról volt szó,hogy 1-kor felvesznek és suhanunk haza. Itt hazudtak már sokadszor. A busz 4-kor ért oda.  Tehát az a busz,amelyik szombaton délután 1-kor elindult, 3 óra előnnyel velünk szemben, vasárnap délután, 24 óra elteltével sem volt még Pesten. Éhes és szomjas voltam, a legkisebb helyiségbe is nagyon kellett volna mennem (a pályaudvar átépítése miatt csak az aluljáróban volt wc, de a sok és nehéz csomagom miatt nem tudtam volna lemenni oda), ráadásul egy árva magyar Ft-om sem volt.  Már majdnem odafagytam a padra. A magyar időjárás kissé zordabb volt, mint az amszterdami.Sikeresen (kisebb kerülő és újabb hazugság után) kiraktak Kaposváron este 7-kor. Tehát nem házig vittek, hanem otthagytak a Tesco parkolóban.De a férjem ekkor már olyan ideges volt, hogy inkább eljött értem, csak jussak már haza.  27 órát utaztam mire hazaértem. Persze tudom, hogy 24-30 óra is lehet egy utazás ilyen kis busszal, hiszen több országban, sok-sok településen vesznek fel utasokat, de azért erre nem számítottam. 

Ja! Majd elfelejtettem. Pesttől hazáig persze többször is elmondta a kedves sofőr, hogy én csak potya utas vagyok, és szivességből, ingyen fuvaroz. Ugye még mindenki emlékszik? Náluk volt a foglalásom, és ők felejtettek ott! Nem akartam vele vitatkozni, hogy ki-kinek tesz szivességet, örültem, hogy végre hazajutok valahogyan.

De egyet biztosan tudtam: soha a büdös életben nem fogok azzal a céggel utazni. És az is biztos, ha valaki velük akar utazni, én le fogom beszélni róla! Keressen másik, megbízható fuvarozót. 

Ennyi volt az első hazajutás rövid története.

A második hazautam már gyorsabb és zökkenő mentesebb volt.

Februárban az új munkahelyemen megkérdeztem, hogy kaphatok-e szabadságot áprilisban. Kaphattam! Nosza, gyorsan repülőjegy után néztünk. Sikerült lefoglalni, aránylag olcsón. Konkrétan a két út alig került többe, mint a kisbuszos egy utazás. Arról nem is beszélve, hogy a reptérre indulástól otthon az ajtón belépésig 6,5 óra telt el. Mert hiába 2 óra a repülő út, de mi sajnos 2,5 órára lakunk a pesti reptértől. 

Amszterdamból indult a gép, este 9kor. Előtte ugye be kell csekkolni. Mivel oda már nem jöhetett velem Szofi, magamra kellett hagynia. Persze mindent a számba rágott, hogy nehogy meglepetés érjen. Szóval szépen felkészülve, telefonok, pénztárca, öv, minden ami fém a kezemben. Álltam sorban. A többiek még akkor kezdték kiszedegetni a holmijukat. Ezért előbbre kerültem a sorban és vártam türelmesen. Ugyanis volt egy kedves utas, aki minden olyan holmit megpróbált felvinni a gépre kézi poggyászban, amit nem lehet. Tusfürdő, fogkrém, stb. Nagyon nehezményezte a bőröndje átvizsgálását, méltatlankodott és felháborodottan csapkodott. A biztonsági őrök csak mosolyogtak rajta, a szabály az szabály. Aztán mikor sorra kerültem, felderült az őr arca! Milyen szép színű hátizsák! Szofi türkizkék zsákjával utaztam. Ettől kezdve egyfolytában vigyorgott, megkérdezte megnézheti-e a zsák tartalmát? Persze, ez a dolga. Rácsodálkozott a kulcstartómra. Ó én botor nőszemély! Hát nem rajta felejtettem az összecsukható körömvágó ollómat? Biztosan mindenki tudja milyen. Körmöt vágni nem lehet vele, életlen, cseklik-nyeklik minden irányba. Szegény nézegette jobbról-balról, megpróbálta szétnyitni. Sikertelenül. Aztán vigyorogva visszaadta a kulcsokat. De hozzá tette, a kollégájához fordulva: azért ez egy nagyon veszélyes eszköz lehet ám! Ó igen! ezzel biztosan el tudnám vágni a pilóta nyakát, gondoltam magamban. Aztán egy kis személyi motozás következett, az átvilágítás után. Na, itt a motozó hölgy nézett rám furcsán. Mi van a zsebemben? A fene essen bele! Hát papír zsebkendő és egy kabát gomb. :) Ezután már akadálytalanul feljutottam a gépre. Életem első repülő útja volt. Ekkor még nem ablak mellett ültem, ugyanis a jegyfoglalásnál a véletlenre ( és a KLM-re) bíztuk, hogy hol lesz a helyem? Egyébként se sok mindent láttam volna, este 9kor indultunk. A repülés tetszett, gyorsan eltelt a két óra, talán még kicsit bele is szunyókáltam. A Liszt Ferenc reptéren kiszállás után felhívtam életem párját, aki egy kinti parkolóban várt rám, hiszem a reptéri parkoló ára szinte megfizethetetlen. Azért lenne még mit tanulni az amszterdamitól. Itt ugyanis az első egy óra parkolás ingyenes. Otthon 10 perc az. Ez arra pont elég, hogy gyorsan beüljön a kocsiba az utas, és reptéren kívül kezdjen csak örülni a rég nem látott hozzátartozójának. 

Otthon nagyon gyorsan eltelt a 6 nap. Szombaton este indultam Amszterdamból, és következő szombaton délután Budapestről. És a visszaúton ablak mellett ültem! Csodálatos volt a kilátás. Örömömbe csak annyi üröm vegyült, hogy egy kb. 2-3 hónapos kisbaba az út 3/4 részét végig sírta. Különösen a leszállást viselte nehezen. Én áldottam a nyomáskülönbség miatt kialakult füldugulásomat és ebből fakadó átmeneti süketségem. 

Leszállás után megpróbáltam Szofit felhívni telefonon, hogy hol találkozunk? És ekkor derült égből villámcsapás.Nem működött a holland kártyás telefonom. A magyaron  pedig alig volt pénz. Most mi lesz? Ez a reptér vagy ötször nagyobb mint a magyar. Hogyan találjuk meg egymást? A magyar telefonról éppen csak fel tudtam hívni életem párját, hogy töltse fel a kártyámat. Miután ezt megtette, sikerült Szofit elérnem. Aki már kezdett aggódni, mert rájött, hogy nem tud elérni telefonon. Sikeres egymásra találás után már igyekeztünk is haza. Itthon két lehetőség között választhattam: vagy leviszem a kutyát dolgát végezni, vagy boltba megyek. Győzött a kutyagolás! :)

Aztán pár nappal ezelőtt kiderült, hogy már nem kell a drága repülőtársasággal utazni legközelebb, mert már Amszterdamból is indul ún. fapados járat Budapestre. 

Szeptemberben utazok legközelebb! Már most várom! 

Amennyiben lehetőségem engedi, többet nem utazok kisbusszal.

Éljen a repülés!

Hurrá! Véget ért a március és ma elkezdődött az április.

Éljen a nemzetközi bolondok napja! 

A kisebb vicceket és tréfákat még elviselem, de ahogy reggel megtréfált a GVB (olyan tömegközlekedési vállalat,mint Pesten a BKV) kicsit erősnek bizonyult. Jó, tudom én, hogy semmi köze az egésznek az áprilisi tréfákhoz, de reggel egyből ez jutott eszembe: Április bolondja, május szamara ....

Minden hónapban, csakúgy mint otthon, bérletet kell venni.

Na mármost, ezt több féle képpen megteheti az ember lánya.

Pl. ahogy decemberig mi is tettük, interneten keresztül. Csak el kellett zarándokolni egy sárga automatáig, hogy érvényesítsük is. Ez nem volt nehéz, mert a régi albérletünk alatti üzletben volt automata.Akár este 10-kor is lehetett élesíteni a bérletet.

De mióta az új helyen lakunk, a metró megállóban szoktuk az automatából bankkártyáról feltölteni a havai egyenleget. 

Ez ma reggel is így kezdődött. Hozzá teszem, bármikor meg lehet ezt tenni, mert ki lehet választani, hogy hányadikától legyen érvényes. A lényeg, hogy 30 napra szól. Szóval, tulajdonképpen tegnap is megtehettük volna, de hát ugyebár jobb későn,mint korán. :) Pató Pál úr is megmondta: Ej, ráérünk arra még! 

Na, de lényeg  a lényeg. Szofi feltöltötte az övét, minden rendben ment. A gép egyből érvényesíti is a kártyát.  

Következtem én. Szerencsére kicsit előbb indultunk munkába, elég időt hagyva a bérletes herce hurcának.

Kártya bedug, szöveg kiválaszt, bankkártya szintén bedug, mert ugyebár valahogy a piszkos anyagiakat is rendezni kell. És ekkor!!! A gép szépen áthúzta a bankkártyás fizetés lehetőségeit és úgy döntött, hogy az én havi 92 Eurómat nem engedi feltölteni. :( Na, puff! Várjunk kicsit, hátha helyrejön az esze! Persze, hogy nem jött. Ellenben 5 perc múlva érkezik a metró, amivel már nagyon nem ártana munkába menni.

Szofi nyugtatgatott: semmi pánik, feltöltjük a pénzt interneten keresztül, ahogy szoktuk régen, és csak aktiválni kell az automatával. Hajrá! Tranzakció megtörtént. Kártya újra bedug, szöveg kiválasztás kezdődik. És ekkor ugrik a majom a vízbe! Nincs rajta csak aktiváló funkció. Miért is lenne, hiszen ha működik rendesen, akkor a feltöltés után automatikusan aktiválódik is a kártya.  De ma április 1-je van! Ma nem működik!! :(

Szombat lévén az egyetlen hely, ami közel van a metróhoz, és ahol aktiválni is lehet a kártyát, csak 8 után nyit kit. Mert ugyebár a hétvége szent és sérthetetlen a hollandoknak, nem kelnek korán, az üzletek meg pláne nem nyitnak "hajnali" 8-9 előtt.  

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy tavaly nyáron a villamos egyszer úgy gondolta, hogy duplán leveszi a pénzt a kártyámról, ezáltal mínuszba ment az egyenlegem. Emiatt kellett külön tölteni rá, amiből még maradt egy kevés. Így bejutottam a metró kapuján. Igaz, kifelé már megint mínuszba kerültem, mert hiába töltötte föl Szofi, de aktiválni nem tudtuk. Az a kis összeg meg nem volt elég a végállomásig. De kifelé lehet menni akkor is ha nincs elég pénz a bérleten. A végállomáson viszont van sárga automata! Hurrá aktiváljunk! Persze attól még mindig mínuszban vagyunk, de sebaj, itt lehet kp-vel is fizetni és megelégszik némi aprópénzzel is. Mert csak 70 centtel léptem túl a keretet. Szóval pénz bedob, automata kiköpi. Na,most mi van? Pénz újra be, gép újra ki. Azért már igazán kezdtem nem tudni, hogy sírjak-e vagy nevessek? Pénz kicserél másikra, és gép végre elfogadja! Igen, igen, igen! A máskor 2 perces művelet sok sok próbálkozás után végre sikerült. Utazással együtt kb. 45 perc.

Azért néhány kérdés felmerült bennem.

1. Mi lett volna, ha egyedül vagyok, és nincs velem Szofi? A nulla angol tudásommal és a semmi hollanddal, hogyan értem meg, mit is akar, illetve nem akar a gép? 

2. Ha esetleg neki nincs internet előfizetése, hogyan töltöttük volna fel az egyenleget? Az most mellékes, hogy aktiválni sem tudtuk :).

3. Hogyan jutottam volna át a kapun, ha nincs egy kevés plusz a kártyán? Mert befelé még csak-csak lehet csalni az itteni kapunál, legföljebb sípol kicsit, senkit sem érdekel. De a végállomáson mindig ellenőrök állnak a kapuban.

4. És nem utolsó sorban, miért is hagytuk megint az utolsó pillanatra a feltöltést?

A válasz egyszerű. Akkor nem tudott volna megtréfálni április 1.

Én botor, azt hittem eddig, csak otthon tréfálkozunk ezek a napon!

Neeem! Amszterdamban is, de itt a GVB űzött velem tréfát! És persze még biztosan jó pár sorstársammal is, akik ma szintén nem tudták feltölteni és aktiválni a bérletüket. Bár nekik azért óriási előnyük volt velem szemben: beszélik a hollandot. Már persze, ha nem (e)migránsok. 

Úgyhogy éljen a nemzetközi április 1!!!

Azért ezt a tréfát jövőre elég nehéz lesz űberelnie a sorsnak :). De állok elébe! :)

Az előző bejegyzést így zártam: De holnap egy új hét kezdődik! Sokkal jobb lesz, mint ez volt! Mert a mottóm: csak pozitívan! :D

Bár még mindig ezt vallom, azért ez a hét nem kezdődött jobban,mint ahogy végződött a múlt hét.

Hétfőn reggel a munkában csodaszép szoba lista fogadott. 18 szobából 15 check out, 3 stay over, ebből egy ágynemű csere. Azért ennél jobb kezdést is el tudtam volna képzelni magamnak. De hát, holland kolléganőm szavaival élve: What can we do? Mit tudunk csinálni? Semmit, összeszorítjuk a fogunkat, és dolgozunk.

Azért kegyes volt mégis a sors, mert 2 szobát nem kellett kitakarítani. És némi borravaló is csurrant-cseppent. 

Kedd-szerda a jól megérdemelt heti szabadnap! Hurrá! Most majd jól nem csinálok semmit, pihenek, tv-zek, netezgetek. Gyermekem kapott extra szabadnapot, így már ketten nem csináltunk semmit :). Délután megérkezett párom új telefonja. 

Ja! Persze, azt nem is meséltem még, hogy egyszer csak nem ismerte fel a telefonja a sim kártyáját. Mit is tegyen? Irány tcom, cserélni kellene a kártyát, hátha megsérült. Semmi akadálya. Ó, elnézést! Mégis van. Nem a párom nevén van. Igaz ugyan, hogy személyesen már többször is, igazolvánnyal és mindennel igazolva hogy én én vagyok, és igen, szeretném hogy az ő nevére írják végre, kértem az átírást az üzletben. Minden alkalommal elmondták, hogy a kártya már nem az én, hanem a párom nevén van. És most mégis azt közölték vele, hogy nem ám! Az én nevemen! Jöjjön be a kedves felesége személyesen. Na, az kicsit nehéz lesz,mivel külföldön van. Akkor sajnáljuk.... Valami hasonló eszmecsere történt.

Párom dühében rendelt egy új telefont. Mellesleg már eléggé megérett a régi  cseréje,mert nem volt éppen mai csirke :). 

És most akkor vissza oda, hogy megérkezett az új telefon. Nagy öröm és bódottág! :)

Emlékeztek arra az özönvíz előtti reklámra, hogy nem fér be a régi bútor az új házba? Na, pont így járt drágám is. Nem fért bele a régi kártya az új telefonba :(. És akkor most újra visszaérkeztünk a telefon kálvária kiindulási pontjához. A kártya még mindig az én nevemen van, nem cserélik ki. Igen ám, de közben okosok lettünk! Meghatalmazással felfegyverkezve már kicserélték az üzletben a kártyát, és végre működhet a telefon. Persze azért időbe telik, amíg majd összeszoknak. 

És ekkor derült égből villámcsapás! Kedden este végelgyengülésben kimúlt az alig több mint egy éves telefonom :(. Ez nem lehet igaz! A családban kitört a telefonvész? :(. Azzal a különbséggel, hogy míg párom kapott kölcsön telefont az új megérkezéséig, nekem ilyen nem volt. 

Édes jó Istenem! Hogyan bírtunk évtizedekig telefon nélkül élni? Egyáltalán! Hogyan bírták ki a szüleink, hogy nem hallottak rólunk naponta, ha táborba, osztálykirándulásra, ne adj Isten kollégiumba mentünk? Amikor most egy napig sem bírjuk nélküle. 

Mentségemre legyen mondva, nekem a telefon sokszor az egyetlen kapocs az otthoniakkal, sőt néha Szofival is. Hiszen az én bő angol tudásommal egy ekkora, idegen városban szükség lehet néha egy mentő kötélre, vagyis telefonhívásra. 

Ma tehát reggeli után elindultunk telefon nézőbe. Azt tudtam, hogy mit és mennyiért nem akarok. Ezért egy nekem új, de mégis csak használt készülék vásárlása volt a cél. Szofi szerint olcsón, jó telefonokat lehet venni, két év garanciával. Nosza, irány a bolt. 

Az általam maximalizált összegen belül azért nem volt olyan nagy a választék. Ezért rövid tanakodás után úgy gondoltuk, benézünk a " Mert hülye azért nem vagyok" reklám szlogenjéről ismert műszaki áruházlánc itteni üzletébe. A keretemen belül, sőt bőven belül is kínáltak telefonokat. Igaz, nem éppen a kívánságomnak megfelelőt, de mint tudjuk, szükség törvényt bont. Meg igényes koldusnak üres a tarisznyája és hasonlók :).

Kicsit hosszúra nyúlt várakozás után az eladó keresgélni kezdte az általunk kiválasztottakat. Mert mi rutinosak voltunk, mindjárt 3 lehetőséget is felsoroltunk neki. Esélyt adva, hogy valamelyik típust csak megtalálja. Nem így történt. Sajnálattal közölte, hogy hiába, mi pont azokat választottuk ki, amelyek nincsenek készleten. Itt jegyezném csak meg, hogy akkor mi a fészkes fekete fenének nem veszik ki a kínálatból? De mindegy, ez most nem jött össze. Irány vissza a használt műszaki cikkek boltja. Ahol az elhunyt telefonom nagytesóját végül is megvettük. 

Műszaki anti talentum lévén, haza érve lánykámra várt az a nemes feladat, hogy az új telefont életre keltse. Nekem "csak" annyi a dolgom, hogy a régi telefonból a számokat jelentős cenzúrázás után, beírjam az újba. 

Első dolgom volt, hogy párommal beszéljek, és közöltem vele, újra van életem! Telefonos! Mire ő: milyen volt teló nélkül? Nem túl jó! Pedig még 24 órát sem kellett nélküle eltöltenem. 

Hozzá teszem, én nem tartozom azon sok-sok ember közé, akik reggel már a metrón ülve telefonálnak, játszanak, mit tudom én még mit nem csinálnak. Általában telefonálásra, fényképezésre és az otthoniakkal való kapcsolat tartásra használom a készüléket. De mégis! Valahogy rémülettel töltött el, hogy elromlott. Persze, nem utolsó sorban az is, hogy most újat kell venni. Minden ilyen dologra sajnálom a pénz kiadni. 

És egyébként is! Volt főnököm feleségét idézve (aki siránkozva jegyezte meg, amikor eltört a 10 éves kuka teteje): ha addig jó volt, még bírhatta volna pár évig! :D 

Most nekem kell összeszoknom az új jövevénnyel. Remélem, hamarosan szoros barátság alakul ki köztünk. Csak úgy,mint az elődjével. Sok jó tulajdonságát kell még felderítenem. Egyenlőre a 4 legfontosabb telefonszám került csak bele a memóriájába. A családtagoké! Mert az lehet, hogy nem élet az élet telefon nélkül, de a család nélkül biztosan nem az! 

Biztosan mindenkinek volt már az életében olyan napja, amikor reggel arra gondolt: ez nem az én napom lesz! 

Na! Akkor pontosan értitek majd az én mai napomat. 

A reggeli ébredés és a rutin feladatok elvégzése után bevettem a vérnyomás csökkentőmet. És ekkor, laza csukló mozdulattal az éjjeli szekrény mellé sikerült helyezni a nyitott dobozt, ami természetesen begurult alá. Szerencsére olyan picike lyuk van a dobozon, hogy a gyógyszerek nem potyogtak ki belőle. De azért amikor minden perc számítana, akkor az ember lánya nem örül annak, hogy a szoba kisebb átrendezése árán jut csak a dobozhoz.

Aztán szépen lehuppantam az ágyikómra, hogy felhúzzam a zoknim. Mert fél lábon ugrálva nem is olyan könnyű feladat. És ekkor. Jaj, mintha ráültem volna valamire? És igen! Sikerült rácsüccsenni a szemüvegemre. Ezer szerencse, hogy az elmúlt egy év alatt sikerült elveszítenem valahol cirka 25 kg-ot, (ha valaki megtalálta, annak üzenem, hogy semmiféle jutalom ellenében sem kérem vissza, megtarthatja! :P), mert  tavaly még biztos kilapult volna, de most  a  szemüvegnek semmi baja nem lett.

Végre felöltözve kimentem a konyhába, hogy nekiálljak a reggeli készítésnek. Vizet forraltam a teámhoz, közben megpucoltam a vacsorámra szánt krumplit, és a maradék forró vízzel felöntve feltettem a tűzhelyre. Eltekertem a gombot. Kész a tea, megetettem a halakat is, és még mindig nem forr a krumpli alatt a víz? Mi a csuda? Na ja. Nem tekertem el teljesen a gombot, így a tűzhely nem kapcsolt be. Korrigáltam a hibámat, megreggeliztem, és addigra megfőtt a krumpli is. Leszűrtem, hogy hadd hűljön. Fincsi majonézes krumpli lesz belőle fasírttal a vacsora. 

Szép volt Böbe! Most meg nem kapcsoltam ki a tűzhelyet! Még mindig ezerrel melegítette a semmit :(. 

Aztán gondoltam egy merészet. Mivel kissé nagyon laza a szemüvegem szára, meg akartam húzni a csavarját. Igen ám, de szemüveg nélkül olyan vak vagyok, mint egy vakond a föld felett. Vakon tapogatózva, késsel (mert nincs mikro csavarhúzóm) egy icike-picike csavart becsavarni egyszerűen fizikai képtelenség. De nem szerettem volna elhagyni, ezért inkább betekertem ragasztószalaggal. (Már nem először javítódott ilyen módon, csak most átlátszó szalagot használtam. :)

Ezek után elindultam dolgozni. December közepe óta ugyanazon az útvonalon metrózom. És eddig még sosem tűnt fel az egyik megálló tetején levő fémlemezek sora. De az érdekesség nem ez volt, hanem a lemezeket rögzítő csavarok. Mosolyogtak! Sok-sok, egymástól azonos távolságra smile jelhez megszólalásig hasonlító, rám vigyorgó csavar. Ezt nem lehet fapofával nézni! Nekem is mosolyoghatnékom támadt. Még jó, hogy senki sem ült velem szemben, mert mit gondoltak volna? Egy fehér bőrű, vörös hajú nő, aki magában vigyorog. A reggeli pech szériám egyből köddé vált. Sokkal jobb hangulatban értem be a hotelbe. 

A kedvem csak akkor lett igazán jó, amikor kiderült, hogy nem azon a szinten fogok ma dolgozni, ahol tegnap. Így nem lesz 14 check out-om, csak 7. Ez már sokkal barátibb. Egy üres is van. Szépen lassan dolgozni kezdtem. Csak az vetett némi árnyékot a hangulatomra, hogy alig volt ágynemű. Úgy kellett összevadászni.

12-ig kell elhagyniuk a vendégeknek a szobát, amikor kiköltöznek. Nekünk pedig 15 óráig el kellene készülnünk a takarítással. De vannak olyan szobák, amik csak 12 után lesznek üresek. Kérdeztem a supervisort, hogy mi lesz az utolsó szobámmal a szinten, mert a vendég még még mindig bent van, pedig már 1óra  is elmúlt. OÓÓ! Sajnos csak 3 után megy el a vendég! De sebaj! Ad helyette másik szobát, csináljam azt. Hurrá! Kellett nekem megkérdezni? Irány az új szoba. Éppen csak annyi időm volt, hogy eltettem az asztalon hagyott borravalót, amikor lélekszakadva rohan ám a kisfőnök, hogy nem kell kitakarítani, mert a vendég reklamált, hogy nem lehet nyitni-csukni az ablakot, azt még előbb meg kell javítani. Majd holnap! De van máááásik!!! Esküszöm,mint a kabaréban! A harmadiknak kapott szobát végre kitakaríthattam. Ekkor jött a hidegzuhany! A reggel először kitakarított stay over vendége meggondolta magát és hazament! Vagyis check out lett a szoba. Újra takaríthatom! Persze, hogy a kedves vendégnek megint használnia kellett a fürdőt, hiába sikáltam már ki reggel, miután lezuhanyozott. Na, mindegy. Végre lejutottam a 2. szintre, ahol még volt 4 szobám. Persze egy db ágynemű sem volt a trolin. Szerencsére 3 garnitúrával felfegyverkezve mentem le, mert ilyenkor biztos, hogy az egyik tisztára mosott ágynemű koszos.Most is így volt. Végre valahára végeztem mára. Annyi idő alatt,mint más 14-15 ckeck outtal. Ennyit rohangálni 8 vacak szoba miatt :(. Már megérte bejönni.

Haza érve megsütöttem a fasírtot, a reggel főzött krumplira Szofi jóvoltából majonéz került. És tálaltam magamnak. Vacsora után desszert is dukál, elvégre vasárnap van! És mert megérdemlem! :D

A desszert csokis palacsinta, tejszínhabbal. Az első palacsintát megmelegítettem, bekentem csokikrémmel, feltekertem. Közben betettem a másik tányért a mikróba. Szó szerint! Mert amikor csengetett a mikró, és kinyitottam az ajtót, akkor vettem észre, hogy palacsintát nem raktam rá. Hát ilyen tényleg csak a mesében van! Egy "jól " induló vasárnap "tökéletes" befejezése. 

Így a nap végén visszagondolva az egészre, inkább fel sem kellett volna kelni. Vagy visszafeküdni az első "sikeres" megmozdulásom után.

De holnap egy új hét kezdődik! Sokkal jobb lesz, mint ez volt! Mert a mottóm: csak pozitívan! :D

Pontosan ma két hete levelet találtam a postaládában. A feladó Sagénn nyelviskola.

Siettem fel a lakásba, hogy mielőbb elolvashassam, mit írtak. Lelkesen felbontottam a borítékot, ám ekkor kissé alább hagyott a lendület. 

Mert ugyebár én nem beszélek hollandul egy kukkot sem. Na, jó! Tudok jó reggelt köszönni, meg pár számot, egy két lakás berendezési tárgy nevét, de ez édes kevés. Pontosan ezért jelentkeztem nyelvtanfolyamra.

És mit gondoltok, ezek után milyen nyelven küldtek nekem levelet? Hát persze, hogy hollandul :D! Még véletlenül sem angolul, mert azt hátha megértem. De hát, mint tudjuk, Goggle a barátom. A fordító segítségével megfejtettem a levelet. Hétfőn, délután negyed 3-kor 1,5 órás találkozóra invitáltak. Hogy fel tudják mérni a holland tudásom! Hahaha! Ez volt a hét vicce!

Először is, nem elég, hogy hollandul írnak. Oké, értem én, hogy ez a hivatalos nyelv, de én nyelvtanfolyamra jelentkeztem, ebből talán következik, hogy nem beszélem a nyelvüket. 

Másodszor, szombaton kapom meg, és hétfőn már találkoznunk is kellene. Persze, hogy csütörtökön és pénteken van a szabadnapom! 

Harmadszor, pedig mit akarnak tőlem 1,5 órán keresztül? Ha valaki leül velem beszélgetni, annak kb, másfél perc is bőven elég arra, hogy rájöjjön, hogy nem tudok semmit.

Persze, nagylelkűen felajánlották, hogy ha nem jó az időpont, kérhetek másikat. Ezen felbuzdulva, megmutattam a levelet a főnökömnek. Kissé kétségbe esetten kérdezte, hogy el akarok-e menni hétfőn? Mert ugye, akkor át kellene variálni a beosztást, valakinek cserélnie kell velem. Megnyugtattam, dehogy akarok! Majd, ha szabadnapos leszek! Megkértem, hogy hívja fel őket hétfőn és kérjen nekem új időpontot, az egyik szabadnapomra. Jött is délelőtt, az új időpontommal. Péntek délután 3 óra! Na, ez már mindjárt jobban hangzik.

Jaj! Majd el felejtem! Az is benne volt a levélben, hogy amennyiben nem beszélek se hollandul, se angolul, vigyek magammal valakit, aki tud nekem segíteni. Ó, hát persze! Pont arra van bárkinek is ideje, hogy 1,5 órán keresztül fordítson. 

Szofi letöltötte nekem, hogy hányas busszal jutok el a nyelviskolába, hol kell leszállnom, mennyi idő alatt érek oda. Nagy kislány vagyok, a többit oldjam meg! 

Felszálltam a buszra, tudtam, hogy 11 megállót kell utaznom, de azt is, hogy nem érdemes számolni a megállókat, hiszen nem mindegyik megállóban van le,  vagy felszálló utas. Általában a tömegközlekedési eszközökön ki is írják a megálló neveket, és be is mondják. A kiírás nem működött, kezdtem pánikolni, mert olyan sokan voltak a buszon, hogy nem hallottam a zajtól, melyik megálló következik. De szerencsére, egyre többen szálltak le, a zaj csökkent, és végre hallottam merre járunk. Megérkeztünk a 11. megállóba. Leszálltam. Szuper! Egy forgalmas, kétsávos autóút, két oldalán házakkal, üzletekkel. Azt tudtam, hogy kb egy percnyi séta csak a célom, de merre induljak? Mindenesetre az autóútról le kell mennem. Egyből a Holendrechtpleinre jutottam. A cél a 38-as szám. De ez merre lehet? Mivel a legtöbb holland ember beszél angolul, így kértem segítséget. Nem túl nagy sikerrel. 4 különböző embertől 4 különböző útirányt kaptam. Senki sem tudta, merre  van a nyelviskola. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy jóval korábban indultam el, így volt időm eltévedni :D. Végső kétségbeesésemben iskolás lányokat kérdeztem meg. Ők csak annyit tudtak, hogy ott van egy iskola,  éppen a tér túloldalán, de hogy ott működik-e nyelviskola is, nem. Na, mindegy. Megpróbálom. Egy hölgy éppen cigarettázott, megkérdeztem tőle, tudja-e hol lehet a 38? Mire ő. Ez itt a 40. Remek, akkor valahol itt van a cím, amit keresek. Elnéztem jobbra, és lőn csoda! Ott volt a 38. Igaza volt az útvonal tervezőnek, tényleg 1 percnyi sétára van, csak tudni kell a helyes útirányt. :D Bementem, a portás útbaigazított, és már az ügyintéző előtt is álltam. Nagyon kedves fiatal lány volt. 

Mindjárt az elején úgy gondoltam, tisztázni kell, hogy csak nagyon keveset tudok angolul, hollandul pedig semmit. Semmi probléma! Ez a kevés tudás is bőven elég volt ahhoz, hogy megértsem és válaszoljak a kérdéseire. Ezek szinte szóról szóra megegyeztek az önkormányzaton feltett kérdésekkel. De itt már azt is megtudtam, hogy április 24-én kezdődik a tanfolyam. Megbeszéltük, hogy az abszolút kezdők csoportjába kerülök, de ne féljek semmitől, mert senki sem beszéli a nyelvet, nem fogok kilógni a sorból.

Az egész beszélgetés 15 percig tartott, nem 1,5 óráig. Rutinos lévén, ennyi idő bőven elég volt az ügyintézőnek a tudásom felmérésére :). 

Aztán ezen a héten hétfőn délelőtt négyszer kerestek telefonon a nyelviskolából. Hajaj! Elfelejtettem mondani neki, hogy ha dolgozom, nem lehet nálam telefon. De erre maguktól is rájöhettek a 4. nem fogadott hívás után, mert írtak emailt. Persze, jó szokásukat megtartva, hollandul. A fordító ismét csodát tett. 

Legnagyobb meglepetésemre, azért kerestek délelőtt, hogy lemondják a délutáni találkozónkat! Most mi van? Nem is mára volt időpontom! Pénteken már találkoztunk.

Kértek, hogy minél előbb hívjam fel őket, hogy egyeztetni tudjunk. Erre írtam nekik én is egy emailt, angolul. Megírtam, hogy kedden és pénteken leszek szabadnapos, akkor tudunk telefonon beszélni. Ma már szombat este van, senki sem hívott. Talán rájöttek, hogy egy hetet tévedtek az időpontot illetően? Ki tudja?  Úgy gondolom, ha akarnak valamit, majd keresnek még. Írhatnak emailt, azt már tudják, hogy a telefont nem veszem fel. 

Egyenlőre se email, se levél. De nem izgulok, hiszem azt már tudom, hogy a tanfolyam húsvét után egy héttel indul. Addig még bőven van időm. Még arra is, hogy pont 3 hét múlva haza menjek szabadságra! 

Már nagyon várom!