Két napja nagyon cudar idő van Amszterdamban.

Persze, az itteni "őslakosoknak" ez már lehet, hogy megszokott, de én az itt tartózkodásom  eddigi 10 hónapja alatt (sőt talán még egész életemben) ilyen erős erős szelet még nem tapasztaltam. 

43 és 59 km/h szélerősség között mozgott az elmúlt két napban. Tegnap konkrétan a talpon maradásomért küzdöttem. Egy-egy erősebb széllökésnél minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy haladni tudjak. Mindkét kezemben táskával, szatyorral a boltból kijövet kapott el a viharos szél. A táskás kezemmel még a sapkámat is próbáltam a fejemen tartani, miközben próbáltam előre haladni. Igaz, szél úrfi mindent elkövetett, hogy meghátrálásra kényszerítsen, esetleg még földre is gyűrjön, de csak annyit tudott elérni, hogy amíg kapaszkodtam a sapkámba, a táskámat kifordította a kezemből és jól szájon vágott vele. Ehhez tudni kell, hogy nekem a táska ott kezdődik, hogy minimum egy kg-os kenyér belefér. :) Úgyhogy, ez a szájon verés annyira azért nem esett jól. Szerencsére tegnap éppen nem volt telepakolva. :)

Szóval, két ilyen kellemetlen időjárásos nap után miről is írhatnék,mint a mosoly erejéről.

Biztosan mindenki tudja, milyen jól indul a nap, ha kedvesen rá mosolyog valaki. És ha ezt egy ismeretlen, vad idegen ember teszi, akkor különösen jólesik a gesztus.

Egyik reggel Szofival együtt mentünk dolgozni. Metróval járunk, és a végállomásig, Central Station-ig utazunk. Azon a reggelen talán a megszokottnál kicsit korábbi járattal utaztunk. A Centralra érve már igencsak tele volt az összes kocsi utassal. És az emberek sietve indultak a mozgólépcsők felé. A másik irányból pedig jó nagy tömeg igyekezett bejutni a már megüresedett kocsikba. 

Szokásomhoz híven a lila-rózsaszín kockás kabátomban mentem. (Elvégre tél van, az pedig egy snowboard dzseki, majd eljön az az idő is amikor beolvadok a tömegbe :)) Ebben azért eléggé ki lehet lógni a sötét ruhás tömegből. 

Próbáltunk lánykámmal kikerülni közülük, és ekkor meglepő dolog történt. 

A metró vezetők minden végállomáson kiszállnak a vezetőfülkéből és átsétálnak szerelvény menetirány szerinti kocsijába. 

A sofőr kiszállt, és velünk szemben jött. Egy alacsony, kicsit köpcös, középkorú férfi volt. Talán filipinó lehetett, vállig érő haja lobogott utána. És ekkor ránk nézett és széles mosollyal jó reggelt köszönt. Senki másnak, csak nekünk kettőnknek. :D. Ez nagyon meglepett minket, de ugyanannyira jól is esett. Sokkal vidámabban mentünk tovább munkába. Találgattuk, hogy minek köszönhettük ezt a kiváltságot, hogy senki másnak, csak nekünk szánta széles mosolyát. Talán a kirívó kabátomnak? Esetleg Szofi, még itteni mércével sem éppen átlagos lila hajának? Ki tudja? De a gesztus jól esett, és bearanyozta a reggelünket. 

Aztán pár nappal később hazafelé tartottunk. Már benn ültünk a metró kocsiban, még nem indultunk el, az ajtók nyitva voltak. És ekkor ugyanaz az a sofőr, éppen a vezető fülkéhez tartva észrevett bennünket. Ugyan olyan kedvesen,mint a múltkori reggelen, ránk köszönt, mosolygott, és ment tovább. Mindketten fáradtak voltunk, de szinte új erőre kaptunk ettől a mosolytól. És boldogan meséltük itthon, hogy újra találkoztunk kedvenc sofőrünkkel. Bevallom, azóta mindig megnézem, ki a vezető a metrón. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ha legközelebb találkozunk, újra köszön-e nekünk, vagy csak a véletlenek egybeesése volt a két mosoly? Ki tudja? Lehet, hogy minden nap megajándékoz 1-2 utast vele. Nem tudom. Csak azt, hogy tényleg nagy ereje van egy mosolynak. Akár kezdődik, akár végződik is a napunk, szívet-lelket tud melegíteni.

Vajon miért nem mosolygunk többet egymásra? Legyen az ismerős, vagy akár ismeretlen. Hiszen nem kerül semmibe, a mosoly ingyen van! De (és azt saját tapasztalatból mondom) nagyon jól esik! 

Tehát rajta! Mosolyra fel! Hadd legyen mindenkinek jó napja!